A pápaválasztás tétje: a tiszta keresztény vagy a zsidó olajfa fog dicsőülni?

 

Szent Malakiás jövendöléseiben leírtak eddig – szinte maradéktalanul – bekövetkeztek[i].

XVI. Benedek döntésének gondosan megfogalmazott, diplomatikus indoklásból[ii] az jelezhető előre, hogy a következő pápa valóban az utolsó lesz, mert a zsidókereszténység kétarcúsága tovább tarthatatlan.

Malakiás szerint[iii] II. János jelzője: „De labore solis” (ami helyes értelmezésben nem a „nap munkása”, hanem „napfogyatkozás”), XVI. Benedeké: „Gloria olivae” (Az olajfa dicsősége), utolsó – tehát most megválasztandó – pápáé: „Petrus Romanus” (Római Péter).

II. János „napfogyatkozást” jelentő tevékenysége a zsidókeresztény értékek kiszorulását (szegregációját) jelentette az emberek életéből, különösen az argentin nemzet Szűzanyjának – a lujáni Szűznek – templomában 1987. áprilisban elmondottak után: „Mi – keresztények – Istennek csak fogadott (adoptivó) gyermekei vagyunk.”- tehát édes gyermekei a zsidók.

Az amerikai őslakosok ekkor értették meg, miért bántak velük a zsidókereszténység felvétele után is állatként a „hittérítők”, és ezért visszaadták II. Jánosnak a Bibliát, mint embertelen sorsuk „előírását”.

A kétféle értelmezés érvényes nemcsak a „De laboris solis”-ra, hanem XVI. Benedek tevékenységének jelzőjére a „Gloria olivae”-re és az utolsó pápa küldetését meghatározó „Petrus Romanus”-ra is.

XVI. Benedek jelzője egyértelműen Saulus (zsidókeresztény nyelven: Szent Pál) rómaiaknak írt levelében leírt két olajfára vonatkozik[iv].

A „Gloria olivae” értelmezhető úgy is, mint „A keresztény (Saulus szerint: „vad”) olajfa dicsősége”, de értelmezhető úgy is, hogy „A zsidó (Saulus szerint: „szent”) olajfa dicsősége”.

XVI. Benedek igyekezett ezt úgy értelmezni, hogy kölcsönhatás van a beoltott és a teremtett olajfa-ágak között, annak ellenére, hogy a kölcsönhatásnak az elmúlt közel kétezer év semmi jelét nem mutatta.

Kijózanítóan hatott rá Netahnjahu „ajándéka”, az olajfa[v]. Rá kellett jönnie, hogy a Vatikán és a zsidó állam közötti „virágzó” kapcsolatok szimbólumaként kapott olajfa trójai faló.

„A népek és vallások közötti béke és testvériség iránti közös erőfeszítés reprezentálása” nem azt fejezi ki, hogy a zsidóság dicsőségét megtérése jelenti, és Jézust elismeri a megígért Messiásnak (ahogy a végidőkre a Szentírás mondja - szemben Saulus „szabadító” - Messiás - várásával[vi]), hanem azt, hogy a zsidó vallást Jézus nélküli világtestvériségként, a közös világvallásként terjeszti el – a zsidókereszténység közreműködésével.

A pápaválasztás tétje: a tiszta keresztény vagy a zsidó olajfa fog dicsőülni?

 

Szent Malakiás jövendöléseiben leírtak eddig – szinte maradéktalanul – bekövetkeztek[i].

XVI. Benedek döntésének gondosan megfogalmazott, diplomatikus indoklásból[ii] az jelezhető előre, hogy a következő pápa valóban az utolsó lesz, mert a zsidókereszténység kétarcúsága tovább tarthatatlan.

Malakiás szerint[iii] II. János jelzője: „De labore solis” (ami helyes értelmezésben nem a „nap munkása”, hanem „napfogyatkozás”), XVI. Benedeké: „Gloria olivae” (Az olajfa dicsősége), utolsó – tehát most megválasztandó – pápáé: „Petrus Romanus” (Római Péter).

II. János „napfogyatkozást” jelentő tevékenysége a zsidókeresztény értékek kiszorulását (szegregációját) jelentette az emberek életéből, különösen az argentin nemzet Szűzanyjának – a lujáni Szűznek – templomában 1987. áprilisban elmondottak után: „Mi – keresztények – Istennek csak fogadott (adoptivó) gyermekei vagyunk.”- tehát édes gyermekei a zsidók.

Az amerikai őslakosok ekkor értették meg, miért bántak velük a zsidókereszténység felvétele után is állatként a „hittérítők”, és ezért visszaadták II. Jánosnak a Bibliát, mint embertelen sorsuk „előírását”.

A kétféle értelmezés érvényes nemcsak a „De laboris solis”-ra, hanem XVI. Benedek tevékenységének jelzőjére a „Gloria olivae”-re és az utolsó pápa küldetését meghatározó „Petrus Romanus”-ra is.

XVI. Benedek jelzője egyértelműen Saulus (zsidókeresztény nyelven: Szent Pál) rómaiaknak írt levelében leírt két olajfára vonatkozik[iv].

A „Gloria olivae” értelmezhető úgy is, mint „A keresztény (Saulus szerint: „vad”) olajfa dicsősége”, de értelmezhető úgy is, hogy „A zsidó (Saulus szerint: „szent”) olajfa dicsősége”.

XVI. Benedek igyekezett ezt úgy értelmezni, hogy kölcsönhatás van a beoltott és a teremtett olajfa-ágak között, annak ellenére, hogy a kölcsönhatásnak az elmúlt közel kétezer év semmi jelét nem mutatta.

Kijózanítóan hatott rá Netahnjahu „ajándéka”, az olajfa[v]. Rá kellett jönnie, hogy a Vatikán és a zsidó állam közötti „virágzó” kapcsolatok szimbólumaként kapott olajfa trójai faló.

„A népek és vallások közötti béke és testvériség iránti közös erőfeszítés reprezentálása” nem azt fejezi ki, hogy a zsidóság dicsőségét megtérése jelenti, és Jézust elismeri a megígért Messiásnak (ahogy a végidőkre a Szentírás mondja - szemben Saulus „szabadító” - Messiás - várásával[vi]), hanem azt, hogy a zsidó vallást Jézus nélküli világtestvériségként, a közös világvallásként terjeszti el – a zsidókereszténység közreműködésével.

Ezt a példa nélküli arcátlanságot nem akarta elhinni XVI. Benedek, ahogyan a magyarok sem akarják elhinni, hogy Simon Peresz által bejelentett gyarmatbirodalomnak[vii] – terveik szerint - nemcsak része Magyarország, hanem Új-Izraelként központja is (ezt Zoltai Gusztáv igénybejelentése jelenti az „országalapító” nemzet címre[viii]).

Így lemondását feltételessé tette, mindaddig, amíg nem bizonyosodik be tevékenységének várható emberiségellenes következményéről.

A bebizonyosodás most történt meg. XVI. Benedek szembesült azzal, hogy az egyház eltorzult arcúvá vált[ix]: a zsidókereszténység zsidó vonásai torzították el. Nem akarta (nem merte) vállalni a tevékenykedését tovább egyik olajfa dicsőségéért sem. 

Az új pápa számára elkerülhetetlen a választás: az eltorzult arcot visszaalakítja Isten másává, vagy tovább torzítva megszabadul annak minden isteni vonásától és vállalja a zsidókereszténység teljes kiszorulását az emberiség életéből.

Malakiás jövendölése a 112. pápával kapcsolatban:

„In persecutione extrema S.R. Ecclesiae sebedit Petrus Romanus, qui pascet oves in multis tribulationibus, quibus transactis civitas septicollis diruetur et judex tremendus judicavit populum suum. Finis” – („Az Anyaszentegyház utolsó üldözése idején Péter, a római fog uralkodni. A juhokat sok szorongattatás közepette fogja legeltetni. Ezután a Hétdomb-várost elpusztítják, és a rettenetes Bíró megítéli a népét. Vége.”

Az Anyaszentegyház olyan mélységbe ereszkedett, elsősorban zsidó értékrend miatti, belső üldöztetése miatt, ahonnan tovább nem lehet süllyedni, tehát ez az utolsó üldöztetés, amely alatt a szorongatás közepette legeltetett juhok vagy elpusztulnak, vagy megüdvözülnek.

Ez a kétféle értelmezés lényege.

Ennek három következménye: 1. Róma (vagyis a zsidókereszténység) elpusztítása, 2. a rettenetes Bíró ítélete (ezen belül az, hogy a Bíró - az Isten - ki számára „rettenetes”), 3. minek van vége.  

I. A pusztulás akkor következik be, ha a zsidókereszténység képtelen lesz alapjaiban megtisztulni, vagyis a zsidó olajfa diadalmaskodik a római (zsidókeresztény lelkű) pápán (Péter utódján) keresztül.

Ennek akkor szinte kizárólagos a valószínűsége, ha zsidó származású lesz az új pápa, hiszen nem érezheti a „vad” olajfa gyökerének értékeit.

Ebben az esetben a zsidókereszténység önmaga pusztítja el önmagát, a rettenetes Bíró a Föld egésze - vagyis az Isten élő- és élettelen Teremtményei - elleni bűncselekmény miatt egyetemesen rettenetes ítéletet hoz, hiszen a megtisztulás lehetőségének elmulasztását egyetemesen – tevőlegesen vagy vétkes hanyagsággal – követtük el.

A „vége” ebben az esetben nem az emberiség kipusztulását jelenti, hanem azt, hogy lélekben, szellemben és anyagi lehetőségeket tekintve egyaránt nincstelenül kell újjáépíteni földi életünket.

II. A megüdvözülés a keresztény olajfa diadalát jelenti, vagyis azt, hogy a zsidókereszténység levetve zsidó terheit ismét tiszta kereszténységgé válik, további ágakat nem metszenek le és nem oltják a zsidó olajfába, akiket pedig oda oltottak, visszatérnek gyökereikhez.

Ehhez olyan pápa kell, aki az Istentudást Jézustól kapta és ezért természetes számára az Istenszeretet.

A II. Vatikáni zsinat összehívásával a tisztulást eredményező folyamatnak az elindítása volt XXIII. János célja. Azt, hogy elindult ez a folyamat, az bizonyítja, hogy a célhoz vezető két határozat (Dei Verbum és Nostra Aetate) még mindig életben van.  

Az Istentudás és Istenszeretet kegyelmével megáldott pápa

1.  a „Nostra Aetate”[x] érvényesítésével elfogadja az Istentudás és Istenszeretet vallás-függetlenségét („A kereszténység a normális létben való magatartásról szóló tanítás.” –gnosztikus meglátás – Hamvas Béla),

2.  a „Dei Verbum”[xi] szelleme szerint el kell fogadnia, hogy az Isteni kinyilatkozások az emberiség történelmében folyamatosan adtak iránymutatást az emberi élethelyzetek megoldására, nem kapcsolódnak kizárólag Ábrahámhoz,

3.  elfogadja, hogy a Teremtő és az Ember Szövetségét az az Isteni Kinyilatkozás jelenti, amely a „Paralel” („Első Sumér”) Bibliában („Magyar Biblia”[xii]) fogalmazódott meg, Kr.e. 4000 körül, és - ahogyan azt XXIII. János pápa megállapította a II. Vatikáni zsinat megnyitó beszédében és a „Penitentiam Agere” kezdetű enciklikában - nem a zsidó Ószövetség, hanem ez adja a Jézusi tanítás alapját.

A tisztulás része - természetesen - a Vatikáni Levéltár nyilvánossá tétele, a „titkok” feltárása és a Vatikáni Bank felszámolása.

A tisztulás végeredményeként az Istentudás és Istenszeretet emberi alaptulajdonsággá válik, ezért

-    Róma (vagyis a zsidókereszténység) elpusztul, de a kereszténység él az emberi alaptulajdonságban, nem vallásként, hanem természetes értékként, nem dialektikus, hanem egzisztenciális logosszal közvetítve, mert „A kereszténység nem vallás. A vallás történeti és társadalmi és szellemi eredetű, dogmatikával és papi szervezettel és szertartásokkal.” (Hamvas Béla)

-    a rettenetes Bíró ítélete azok számára rettenetes, akik a zsidókereszténység zsidó terheit az Anyaszentegyházra erőltették az elmúlt közel kétezer évben, az ítélet a megtisztultak számára megüdvözülést jelent, és  

-    vége van az Istentelen Világkorszaknak, de kezdete az Isteni iránymutatás szerint Szabadság Korszakának.  

  

Kelt Szegeden, 2013. Jégtörő havának (február) 17. napján.

dr. Halász József

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés